Tokio Hotel. Hogyan is ismertem meg? Ha jól emlékszem, 2006, vagy 2008 környékén, pontosan nem tudom. A testvérem mutatta be, hogy milyen borzalmasak. Nos, én igazából nem sokat törődtem vele. Borzalmas? Legyen. Elkönyveltem magamnak, hogy ők rosszak, csak mert az ikertesóm azt mondta. Nem is igazán foglalkoztam velük.
Aztán egy nap, fogalmam sincs, miért, valahogy elém került a zenéjük. Hallgattam, és jött a felismerés, hogy "Héj! Ezek nem is rosszak...! Sőt!" Szóval, akkor nagyon tetszettek, és gyanítom, már előtte is, csupán, mivel egy olyan személy mondta, hogy rosszak, aki tapasztaltabb nálam... hát elhittem.

Hallgattam őket, minden nap, imádtam. Aztán valahogy elhalványult, úgy értem, már nem nagyon hallgattam a zenéiket. Csak úgy... eltűntek a süllyesztőben.
Aztán egy- két év múlva megint előszedtem őket. Újra jött az a "Te jó ég, ezek királyok!" stílusú felkiáltás. Na, rögtön akartam fekete hajat, TH-s cipőt... persze egyik sem lett, a fekete rosszul áll nekem, a cipő meg... nem igazán találtam olyat, ami jó lett volna rám. Szóval, az nem lett, de most fontolgatom, ahogy pólót is, és a könyvüket is be akarom szerezni.

Nem igazán szoktam figyelni, kiket/miket hallgatok, de a Tokio Hotel más volt. Elkezdtem felkutatni az életüket, a csapatot. Videókat néztem, és iszonyatosan megleptek a dolgok. Mármint, hogy mennyire hánytatott sorsuk volt (gyakorlatilag ki lettek közösítve az iskolában, az apjuk elhagyta őket), és nekik még is volt egy álmuk, amit meg akartak valósítani. És küzdöttek érte. Saját maguktól álltak neki gyakorolni (persze kaptak segítséget), a fellépéseiket szervezték, Bill még egy tehetségkutatóba is elment... Ennek köszönhetően pillanatok alatt hírnévre tettek szert, persze voltak közben bukkanók, de megcsinálták. Hiába a siker, világszintű hírnév, nem szálltak el maguktól. Persze, biztosan büszkék, és, hát szívesen megmutatják, hogy igen, ők ezt elérték.

Valami egészen újat hoztak a zeneiparba, és mondhatni, a divatvilágba is. Habár japánban Bill kinézete nem igazán botránkoztatta volna meg az embereket, Európában, és gyakorlatilag minden Ázsián kívüli országban, vagy bárhol nagy feltűnést kavartak. Szóval, Bill ezért is tiszteletre méltó.Nem csak azért küzdött, hogy énekelhessen, de még az extrém ízlését, külsejét is szívesen megmutatta a világnak. "Igen, én más vagyok. Vagy is, ez vagyok én."
Egyszóval, a srácok fantasztikusak. Nem minden évben születnek ilyen emberek. Köszönjük, Tokio Hotel. <3