Halk csörrenés. Érzi, hogy tarkóját melengeti a téli nap sugarai.
Bár zárva az ablak, a főútról behallatszódik a rozoga járművek hangos, egyenetlen püfögése, a dudálás, az embereke kiabálása, gyerekek nevetése, és egy kisbaba sírása.
Mennyi minden, amit pont most nem szeretne hallani! Mintha minden legalább kétszer olyan zajos lenne, mint általában.
Pedig megszokta már ezt a környezetet. Oh, igen, nagyon is megszokta. Már ez volt az otthona. Las Vegas egy eldugott kicsi, szűk, mocskos utcájában, egy eldugott, kicsi és mocskos motel. Olyan emberekkel, akikre kár akár egy szót áldozni. Emberek… némelyik már-már félhalott.
De nem ő. Habár már közel jár hozzá, hogy teljesen magába szippantsa ez a bűnös élet, ez az undorító környezet, és már igenis látszik rajta, hogy él a Bűnök Városának ajándékával – a drogokkal, de egyelőre még ott csillog szemeiben az élet utáni vágy. Egy jobb életért.

- Nocsak, még mindig alszol? – ismerős hang szólítja meg a kábult fiút. Talán nem is hallja.
Teljesen széthúzza a függönyt. Habár a szőke háttal fekszik az ablaknak, így is rászól;
- Húzd vissza… - bal kezével fejére rántja a takarót, ugyanis a jobb nem mozdul – habár ez nem jutott még el a tudatáig. Csupán a fájdalom, ami szinte mindenhol átjárja, kezdve a fejétől.
Utálta ezt. Az esti bulikat szerette, amikor nincsenek szabályok, nincs határ, semmivel nem kell törődni. Olyankor csak a drogoknak és a szexnek élt. Az éjszaka az élete. De a reggelek… ezek a borzalmas reggelek… és egész nap, mikor… semmit nem lehet csinálni. Na, ezt ki nem állhatta.

- Ne kéresd magad. Én fizetlek.
- Hmh….
Az ismeretlen sóhajtott egy nagyot, majd lerántotta róla a takarót. Ő kábultan felé fordította a fejét, de csak egy pillanatra. Az erős sugarak majdnem elvakították félig nyitott szemeit.
A férfi arcára mosoly kerekedett.
- Mondták már, hogy csodás a hangod?
- Ha nem lenne az, sosem énekelhettem volna… - alig hallhatóan préselte ki ajkain ezt a mondatot.
- Oh, milyen kis édes. Nem az éneklésre gondoltam… hanem az éjszakára.
-… Az ilyen undorító kijelentéseid tartsd meg magadnak, Ian…
- Undorító? Megteszed, aztán meg szégyen róla beszélni? Kérlek… nagyon fura vagy.
Megkerüli az ágyat, hogy a fiú arcát láthassa.
- Add vissza a takaróm…
- Bill, én a főnököd vagyok, nem az anyád. Kelj fel, dolgunk van.
- Ugyan mi…? – kábultan felnéz az előtte állóra. Magas, sportos, de nem az a testépítő fajta. Inkább szálkás. Fekete márkás bőrnadrág. A fekete hosszú ujjú felett kilátszik a szintén fekete trikó garbója. Hogy a fekete bakancsot ne is említsem.
Állig érő aranybarna haja úgy ragyog a fényben, mintha tükör lenne, smaragd szín szeme pedig akár a királynő legdrágább ékszere is lehetne.
- Egy gazdag haverom felhívott, akar téged.
- Ah… engem mindenki akar, akár hív téged, akár nem.
Összeszedi minden erejét, hogy felüljön, ám valami megakadályozza; egy bilincs a jobb csuklóján.
- Mi a fasz…?
- Vártam, mikor veszed észre.
- Ah… Ian, vedd le rólam. Hányszor mondjam még, hogy én ezt nem élvezem?
- Dehogynem. Csak reggel vagy tőle zavarban.
- Az imént nem te hajtottál, hogy menjünk? Akkor szedd le rólam ezt a vackot.
- Had nézzem még egy kicsit, ahogy kínlódsz vele. Olyan mulatságos.
- Baszd meg!
Bill egy nagyot ránt a csuklóján, amivel csupán annyit ér el, hogy majdnem leszedi az ágytámlát, illetve eléggé megfájdul a csuklója.
Ian erősen megragadja Bill állát.
- Mi van, csak az ostort csíped? Vigyázz a szádra, vagy a végén még kénytelen leszek betömni.
Durván megcsókolja kibilincselt áldozatát, bár ezt már nem is lehet csóknak nevezni. Inkább valamiféle durva harc az ajkak, a nyelvek és harapások között.
Bill undorral néz az alak szemeibe, de épp oly hevesen viszonozza gesztusát. Eközben a csuklójáról is lekerül a bilincs.
- Menj, zuhanyozz le. Bűzlesz. Siess, a kocsiban várok rád.
- Persze, hogy bűzlök, veled voltam egész este… - sziszegte halkan a fogai között.
- Mondtál valamit? – kérdezte Ian, miközben felvette a bőrdzsekiét.
- Semmit…
- Igyekezz – azzal a mozdulattal távozott is, becsapva maga mögött az ajtót.
Bill felült az ágyon, sóhajtott, majd összeborzolta haját.
- Rohadék…
Nagy nehezen felkelt, és a mosdóba vette az irányt. Kicsi, lepukkant fürdőszoba volt, csoda, hogy a zuhanyfülkén volt egy függöny. Igaz, eléggé megviselt, itt-ott foltos, de legalább volt.
Beállt alá, és magára engedte a vizet. Azzal a kevéske szappannal pedig, amit ott talált, igyekezett alaposan lecsutakolni magát. Muszáj, Ian hozzáért, nem akarta, hogy a testén maradjon a nyoma.
Pár perc alatt valamennyire sikerült felfrissülnie. Visszavette szaggatott, szűk farmerét, egy fehér mintás pólót, egy kapucnis szürke pulcsit, arra pedig még egy pulóvert, csak vastagabbat. A zokniját nem találta, így kénytelen volt a nélkül felhúzni a bakancsokat. Két fekete karkötő került a jobb csuklójára, és egy vastag, rövid ezüstlánc a nyakába.

Szép kényelmesen sétált le, véletlenül sem kapkodott. Odalent egy fehér Lamborghini Aventador LP700-4 várta. Ian kocsija volt.
Bill nemtörődöm stílussal kinyitotta az ajtót, majd behuppant az anyósülésre.
- És? Hová megyünk?
- Mint mondtam, egy gazdag barátommal fogsz találkozni. Nem tolhatlak elé így.
- Miről beszélsz?
- Tch… nézz magadra… a mostani ügyfeleiddel még elmegy, de a felsőbb rétegbe már valahogy ki kell nézned.
- Öltönyt akarsz rám adni, vagy mi?
- Nem. De szakadt farmer? Ez a póló meg koszos… és a bakancsod, na meg a hajad… Néztél már tükörbe? Karikás a szemed, és kissé vörös is. Az ajkaid cserepesek.
- Ó, értem, szóval pocsékul nézek?
- Az nem kifejezés.
- Akkor mi a faszért akar engem?!
- Mert alapjába véve gyönyörű vagy. Csak pocsékul nézel ki.
Bill fintorral nézett Ianra, majd megrántotta a vállát, és az ablak felé fordult.

Úgy fél órával később beértek a belvárosba. Hatalmas, csillogó, drága üzletek mindenhol.
- Gucci.
- He?
- Menjünk.
- Szarom a pénzt, vagy mi?
- Szöszikém, ne legyél buta. Ajándék.
- Most meg kéne hatódnom?
- Nem várok el lehetetlent. Csak azt akarom, hogy nézz ki emberként.
- … kapd be.
- Az a te dolgod.
Kelletlenül ugyan, de végre rávette magát, hogy kövesse a főnököt.
- Na? Mi tetszik?
- Az a hapsi ott nem rossz.
- Úgy értem ruha…
- Mi ez a nagylelkűség?
- Jól kell kinézned.
Amint beléptek, szinte mindenki idegenkedve nézett végig Billen.
„Mit keres itt egy ilyen rongyos fickó?” – kérdezte magában mindenki. Épp ki akarták tessékelni, mikor belépett Ian. Törzsvásárló, majdnem minden üzletben, jól ismerik.

Végigsétálták az üzletet. Végül kapott két öltönyt, egy feketét, és egy sötétszürkét. Nyakkendőket, egy pár fekete bőrcipőt.
Maga sem tudja miért, de szégyellte bevallani, hogy élvezte ezt a helyzetet. A luxust, azt, ami régebben ugyanígy kijárt neki.
- Nos, hogy tetszenek?
- Elmegy…
- Oh… na, irány a fodrász. Aztán smink-
- Smink?! Azt én szoktam magamnak csinálni!
- Hát most nem. Gyere.
Csuklón ragadta, és elvitte a fodrászhoz. Nem vágtak sokat, inkább csak megmosták, és beállították, na meg kapott új festést. Kifejezetten élvezte. A sminkesnél viszont elég sokat morgott, és eleinte nem is akarta, hogy hozzáérjen.
Ian közel hajolt hozzá.
- Gondold azt, hogy fellépésed lesz – súgta szenvedélyesen Bill fülébe. Ettől kissé zavarba jött, de végül engedte.
A szemei alól eltüntették a karikákat, a pirosságot, az ajkaira pedig balzsamot kentek, hogy puha legyen.
- A tűnyomokat is tüntessétek el.
- Azt minek? – csattant fel értetlenül Bill. – A kezemet fogja nézegetni, vagy mi?
Odalépett a szöszihez, a vállára tette a kezét, és úgy megszorította, hogy Bill majdnem felsikoltott.
- Azért, mert én azt mondtam. Világos? – hangja ellentmondást nem tűrő volt.
- I- igen, csak engedj el!
Kelletlenül sóhajtott, de végül hagyta, hogy a karján is eltűntessék a nyomokat.

- Tessék, egy kis ajándék – odadobott Billnek egy Calvin Klein parfümöt.
- Hát ez?
- Csak hogy illatozz, mint egy rózsa.
- Weh…
- Na, gyere, szállj be. Hazamegyünk, hogy elkészülhess, aztán elmegyünk hozzá. Légy udvarias. Ha nem megy, akkor inkább kussolj.
- Persze főnök. Meg sem szólalok.
- És ne pimaszkodj. Ne hisztizz. Csak engedelmeskedj.
- Miért, mit akar velem?!
- Nyugi. Ha jó leszel, semmi rosszat.

Megérkeztek Ian házához. Nagy, elegáns ház volt. Bill csak pillanatra nézett körül, egyenesen a fürdőbe vezették. Márvány fürdő, hatalmas fürdőkáddal, és egy zuhanyfülkével. Bill letusolt, aztán felvette az új szürke öltönyt, az új cipővel.
- Hm… Szexi vagy fiú. Fújd be magad, és indulhatunk.
- Hah… oké.

Nem kellett sokat menni, megérkeztek egy hatalmas házhoz. Nem is ház, inkább kastély.
Ian becsengetett.
- Ne feledd; viselkedj rendesen! Ha jó leszel, rengeteg pénzt kapsz, és drogot is.
- Értettem, uram. Várj, mi?
- Bizony.
- Akkor mi a francnak kellett a karomat… ráadásul le is mostam…!
- Még szerencse, hogy az arcod nem. Azt meg csak azért kellett, hogy idegesítselek.
- Hogy te mekkora egy… fasz vagy!
- Hah… de imádod.
A komornyik nyitott nekik ajtót, és egyenesen a ház urához vezette őket.
- Will?
- Sean? Rég nem láttalak. Hogy vagy? – Will odasétált, hogy kezet foghasson.
- Sean?
- Oh, és ő? – nézett érdeklődve a kissé morcos fiúra.
- Oh, ő Bill Kaulitz.
- Oh… nocsak…
Odasétál hozzá, és alaposan szemügyre vette.
- Na, milyen?
- Szebb, mint mondtad.
Bill rendkívül zavarba jött. Az „udvarlás” nem volt szokás ebben a szakmában.
- Ki- ki az a Sean?
- Ez a másik nevem.
- Weh?
- Nos, Will, itt hagyom neked. Érezd jól magad. És őt is – Ian kacsintott egyet, majd távozott.
- Szóval… Bill. Foglalj helyet kérlek.
Bill vonakodva ugyan, de leült.
- Kérsz valamit? Whiskey, likőr?
- N- nem, köszönöm.
William töltött magának egy kis whiskey-t.
- Tudod… be kell vallanom, már egész fiatal korod óta meg akarlak kapni.
- Heh…?
- De mond csak, hogy lehet, hogy te… kurva lettél?
- Ez nem tartozik rád!
- Nyugi, ne húzd fel magad.
Leült mellé, és Bill térdére tette a kezét.
- Akkor kezdjük?
- Hm?
- Nem azért fizettél, hogy megkúrj?
- Nem. Illetve nem csak azért.
- Hát…?
- Egy fél óra múlva egy jótékonysági estre megyünk.
- Mih?
- Engem elhívtak, és te velem jössz.
- Ezt nem értem…
- Csak nem akarok egyedül menni. Az ilyenek általában dögunalmasak. De ha ott lennél velem… akármi megtörténhet – végigsimított az arcán.
- Azt hiszem, értem. Bár nem tudom, az ilyen helyekre nem csajokat szoktak vinni?
- De én nem szeretem a csajokat. Másrészről pedig, van ott valaki, akit utálok. Homofób.
- Oh… az orra alá akarsz dörgölni?
Will elnevette magát.
- Hát mondhatni.

Hamarosan el is indultak, bár Billnek igen nem volt ínyére ez a dolog.
A helyszínen rengeteg ember volt, mind előkelő.
- Kérsz egy koktélt.
- Inkább kettőt… vagy hármat.
- Milyen cuki. Kis iszákos… jól van, akkor annyit kapsz.

Megérkezett a koktél. Bill elvette és kicsit körbejárta a helyet.
Hihetetlenül unatkozott. Nem neki való. Nagyon nem…
Egyszer csak a nevét hallja a háta mögül:
- Bill…? Bill Kaulitz…?
Ismerős volt a hang. Megfordult, hogy lássa, ki szólította.
- Tom…?